Ha az ember betölti a 18. életévét, az ma már önmagában nem nagy dolog. Nagykorú lesz, saját felelősségére tesz meg bizonyos dolgokat, és esetleg már kiszolgálják szeszes itallal a sarki ABC-ben.  A szülők általában pénzt adnak csemetéjüknek: vegyen belőle, amit akar. Sajnos a többi rokon is így próbál jó színben feltűnni a gyerek előtt, akit ez bizonyára hidegen hagy. Neki csak az a lényeg, hogy mennyi pénzt kap, tud-e belőle márkás parfümöt, ruhát vagy más elengedhetetlennek tűnő dolgot venni. Szerencsére nem mindenki gondolkodik így. Vannak olyanok, akik inkább szeretnének valami maradandót adni a születésnaposnak. Az én szüleim és nagyszüleim is ide tartoznak. Júliusban én is belecsöppentem a felnőttek világába, és olyan élménnyel gazdagodtam, vagyis inkább gazdagodhattam, amely felejthetetlen-és, ami ennél is fontosabb-egy életre szól. 2009.június 9-én este a nagymamám és az anyukám izgatottan ültek le mellém az ágyra.
- Liza, a jövő héten megyünk valahova!
- Tudom, fogorvoshoz.
- Nem, Veszprémbe. Valaki találkozni szeretne veled.
Akkor már tudtam. Örömömben potyogtak a könnyeim. Tudtam, hogy a Veszprémi Petőfi Színházba megyünk, ahol Bujtor István az igazgató. Bujtor régi nagy kedvencem, de azt hiszem, nem csak az enyém. Sándor Mátyásként, Ötvös Csöpiként több ezer tv néző szívébe lopta be magát. Tíz percig meg sem tudtam szólalni. Majd miután magamhoz tértem, elkezdtem kérdezősködni:
- Ezt hogyan tudtátok elintézni?
- Írtam neki- felelte mama huncut mosollyal
április végén feladtam a színház címére a szépen megírt levelet, majd május végén jött a telefon:
- Csókolom. Bujtor István.
- Jó napot kívánok, művész úr!
- Emlékszem arra a kedves kis levélre. Mikor tudnánk találkozni? Két hét múlva kedd megfelel? Vagy inkább szeptemberben? Sajnos a nyáron nem megoldható, mert utazom külföldre.
- A keddi időpont tökéletes!
- Akkor várom Önöket fél egy és egy óra között! Viszonthallásra!
- Nagyon szépen köszönöm! Viszonthallásra!
Így. Látod nekem csak ennyi. – tette hozzá nevetve.
Alig tudtam kivárni a találkozó időpontját. Aznap éjjel alig aludtam valamit, annyira izgatott voltam. Elterveztem, mi mindent fogok kérdezni tőle, és persze ajándékkal is készültem. Tizenegy óra előtt pár perccel elindultunk. Félúton már a torkomban dobogott a szívem. Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy biztosan nagyon kedves lesz velünk. Olyan hosszúnak tűnt az a másfél óra, mintha már egy napja utaztunk volna. Végül odaértünk. A portás bejelentett bennünket. Hátulról a művészbejárón keresztül mehettünk be, hátborzongató érzés volt. Engem küldtek előre, mert hát mégiscsak én vagyok az ünnepelt. Beléptem az előtérbe, és ott állt előttem Ötvös Csöpi.
-  Jó napot kívánok művész úr! – motyogtam megilletődötten.
- Jó napot! Bujtor István.
- Semsák Liza.
Kezet fogtunk. Már ebből is éreztem a felénk áradó szeretetet és érdeklődést. Szüleimnek és nagymamámnak is bemutatkozott, majd behívott az irodába.
-  Jöjjenek, foglaljanak helyet! Honnan is jöttek?
- Nagyszentjánosról. Győrtől 20 km.
- Értem. Csesznek felé jöttek?
- Igen, azt az útszakaszt szépen felújították – válaszol apa.
Ezután felém fordult.
-  Tessék kérdezni!
- Amikor kezdő színészként nevet változtatott, miért a Bujtorra esett a választása? Családi kötődés?
- Édesapám Freinreisz volt ugye… Amikor színész lettem, azt mondták, nehezen kiejthető a nevem, meg kell változtatni. Édesanyám Gundel. Ez a név azonban védett. Eszembe se jutott soha, hogy felvegyem ezt a nevet. Az apai nagyanyám volt Bujtor. Egyszer a postás nem adta át az első fizetésem, mert igaz, hogy már Bujtor volt a nevem, a személyi igazolványomban még Freinreisz szerepelt. Azonnal rohantam a belügyminisztériumba, hogy változtassák meg.
- 1965-ben végzett a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen. Mikor döntötte el, hogy színész lesz?
- Már az egyetemi évek alatt filmeztem. A harmadévet meg is kellett ismételnem, mert az előadások 90%-án nem voltam jelen. Folyamatosan forgattunk. Igazából azt szerettem volna, ha egész életemben egyetemistaként filmezhetek, hiszen olyankor az embernek semmire nincs gondja.
- 1966-1968-ig a Győri Nemzeti Színház tagja volt. Hogy került Győrbe?
- Oh, igen Köszönöm! Abban az időben, ha valaki megjelent a televízió képernyőjén, országos ismertségre tett szert. Három színháztól kaptam ajánlatot: Győrből, Pestről a József Attila Színháztól és vidékről. Mindhárom színház küldött egy-egy színdarabot. Mindegyiket elolvastam, és a győrieké tetszett a legjobban. Egyébként Ön jár színházba?
- Igen, volt bérletem is.
- Akkor ide is el lehet ám jönni, Veszprém sincs olyan messze!
- Köszönöm, megnézem a műsortervet és biztos vagyok benne, hogy még fogunk találkozni.
- Nem úgy van az, kérem! Kapnak négy tiszteletjegyet az igazgatói páholyba. Csak előtte jelezzék, melyik előadásra szeretnének eljönni.
- Hűha… Nem is tudom, mit mondjak. Nagyon köszönjük!
- Ennyi elég lesz!
Egyszercsak, ahogy oldalra nézek, egy gyönyörű festményen akad meg a tekintetem. Latinovits Zoltán Szindbádként néz szembe velünk. Aztán a hátam mögött még egy fénykép egyik legemlékezetesebb színpadi alakításáról, Cipolláról. A kép nem egész alakos, csak a szeme látszik. Dedikált fotó.
-  Milyen gyönyörűek ezek a képek! Mindegyik szerep mérföldkő a magyar színház-és filmművészetben.
- Igen, Cipollát azért raktam az asztalommal szembe, hogy Zoli mindig figyeljen rám, és figyelmeztessen, nehogy elrontsak valamit.
Hát igen, a testvéri szeretet…
-  Nemrég vettem meg az egyik filmet, amiben együtt játszanak, a Pendragon legendát.
- Ott együtt a Zolival… Nem. A Zoli játszott én meg csak ott voltam.
Erre nem tudtam mit mondani, csak azt éreztem, mennyire szerette Latinovitsot.
-  Jó testvérek voltak?
- Nagyon. Akármelyikünk volt bajban, a másik kettő mindig ugrott, hogy segítsen.
- Én igazából Latinovits miatt kezdtem verset mondani. Egyszerűen annyira magával ragadott a stílusa és a hangja, hogy azóta sem láttam, hallottam ahhoz foghatót. Azóta rengeteg verset szavaltam.
- Ne mondja azt, hogy szaval, mert annak rossz az akusztikája!
- Jó akkor verset mondok?
- Ez így sokkal jobb!
-  Egyébként nemcsak mondok, hanem írok is verseket.
- Tényleg? És van itt?
- Igen, ezt a művész úrnak hoztam ajándékba.
-  Nagyszerű! Elolvasom, és jelentkezem, hogy tetszett. Én pedig ezt adom Önnek!
Elém tett két könyvet. Az egyiket névre szólóan dedikálta is. Csörög a telefon:
-  Elnézést!
Szevasz! Éppen beszélgetésben vagyok, de mondjad csak, te sose zavarsz! ...
Nem szeretem a csirkét! … A marhát sem szeretem! … Legyen paprikás krumpli, az az igazi, nem? Na, szevasz!
- Még egyszer elnézést kérek, csak tudják, mindig résen kell lenni.
- Semmi gond! … Mióta vitorlázik?
- Hat éves korom óta, de a Zoli még előbb kezdte. Öt évesen megnyerte a Kékszalagot a nagybátyja hajójával, a Kabalával. Azután, ha mondtunk valamit neki vitorlázással kapcsolatban, mindig azt mondta: „Nekem mondod, én öt évesen Kékszalagot nyertem!”
- Az édesanyjuk büszke lehet arra, hogy három olyan fia van, akik tényleg sokat tettek a magyar kultúráért.
- Büszke is. Szegénykémnek egy rohanás volt az élete, folyton azt figyelte, melyikünkkel volt gond. Tegnap voltam nála Szemesen, hála Istennek, nagyon jól van. Ne haragudjanak, sajnos várnak rám.
- Művész úr egy fényképet meg tetszik engedni?
Elmosolyodik, rám néz, majd hirtelen felkiált:
-  Persze!
Odaálltunk egymás mellé, és ő megölelt. Villant a vaku, elkészült a fénykép.
-  Nagyon jól sikerült! – nyugtázza gyermeki mosollyal az arcán.
- Köszönjük a szíves vendéglátást, az édesanyjának további jó egészséget kívánunk!
- Köszönöm, átadom. Magát pedig Isten éltesse!
Magához húz és megpuszil.
-  Viszontlátásra!
Úgy váltunk el, hogy még látjuk egymást. Nem sejtettem, hogy akkor látom először és utoljára életemben. Közvetlensége megdöbbentett. Szerette az embereket, a közösséget, ahol dolgozott. Tüneményes ember volt. Ha itt lenne, biztosan azt mondaná: „Csak semmi pánik gyerekek! Jó nagy pofont kaptatok mi?”
2009.szeptember 25-én Bujtor István a mennyei társulathoz szerződött. Már égi vitorlásával szeli át a kék eget, és mint fényes csillag ragyog le ránk! Nyugodjon békében!
Semsák Liza